Omis

Omis a horvát tengerpart egyik legszebb fekvésű városa! Splittől 24 km-re délre a Cetina folyó torkolatánál fekszik.

A festői szépségű kisvárost délről a tenger, északról hatalmas meredek hegyek határolják. A Cetina folyó egy meredek falú kanyonból tör elő, hogy a városon keresztül folyva elérje a tengert.

Itt, a torkolatnál rakja le apró szemű homokját, ami a környező partszakaszokon gyönyörű, több kilométer hosszú homokos strandot alakított ki, amely a Horvát tengerparton egyedülálló, ideális a kisgyermekes családok részére is.

A város

Először a város modern részén haladunk végig, amely a szirtek és a Cetina folyó között terül el. Jobbra csak néhány nagyobb épületet látunk, majd a buszpályaudvart. Ezután az Adriai főút (a városrészben Vukovarska a neve) jobbra kanyarodik és áthalad a folyó fölött. Egyelőre ne arra menjünk, hanem egyenesen, és a főútról letérve rögtön parkoljunk le baloldalt! Az egyenesen, a folyó jobb partján haladó Mosorska cesta (Mosori út) vezet az erőműhöz. Itt, a park mögött az apró Szt. Péter-templom az első látnivaló. A mindössze 10x7 m-es épület a 10. sz.-ban épült román stílusban. Csak a falsíkba bemélyedő homlokzatí ív és az oldalain kiemelkedő falpillérek díszítik, középen pedig kupola fedi. Mögötte teraszos kis kertek, házak, sziklák láthatók. Ennek a városrésznek Priko (át, szemben, vagyis a folyón túl) a neve. Valamikor önnálló település volt, amely a kis templom körül épült. Balra a következő épület az 1750-ben emelt volt szeminárium. Több latin nyelvű feliratot látunk rajta, az egyik táblát pedig a "Poljicaiak Szent György Társaság" helyezte el.

Poljicának a Zrnovnica és Cetina folyók közötti terület, tehát a Mosor-hegység Ny-i partvidékét nevezik. Ez a 14-15 km hosszú, legszélesebb részén is csak néhány km-es terület Poljicai Köztársaság néven meglepő módon gyakorlatilag önnálló állam volt saját alkotmánnyal, amely államformáját parasztok köztársaságának nevezte. A kis államocska ügyes politikát folytatott: elismerte a környék mindenkori urainak (horvát-magyar királyok, neretvánok, bosnyákok és velenceiek) a fennhatóságát. Mivel innen nem volt mit elvinni, senki se törődött vele, a poljicaiak pedig élték a maguk nehéz, de független életét.

Évente megválasztották a köztársaság vezetőjét; ezen a napon nagy ünnepséget tartottak, ahol bizonyára már akkor is a "prosek" nevű; egészen kitűnő vörösbor derítette jókedvre a résztvevőket. A kis állam a 12. sz.-tól egészen 1807-ig meg tudta őrizni az önállóságát. Akkor a franciák örökre megdöntötték, de - mint a tábla is mutatja - az "igazi" poljicaiak nem felejtik el a dicső multat.

Mivel az óváros területe nem nagy, parkolóhelyet viszont legfeljebb a folyó vagy az óváros túloldalán találunk, gyalog kell továbbindulnunk. Feltétlenül álljunk meg a hídon, ahol balra meredek sziklafalakat látunk; ezeket törte át a Cetina, hogy kijuthasson a tengerhez. A híd utáni terület a folyó hordalékából keletkezett. Az óváros fölött meredek sziklákat, az egyiken a Mirabella-erőd falait és magas tornyát látjuk. A Szt. Péter-templom felőli oldalon is meredek, süveghez és piramishoz hasonlító dombok emelkednek.

Ahogy átmegyünk a hídon, és elindulunk balra a folyó mellet, láthatjuk, hogy egy sziklaszírt egészen a partig nyúlik. Érdemes erre kocsival vagy akár gyalog néhány km-t megtenni. A sziklaszirtet rövid alagút töri át, amit egy második követ. Utána az út végleg kelet felé (jobbra) vezet meredek sziklák alatt, és mintegy 8 km-en keresztül a folyó mentén halad, bár az gyakran nem látszik a növényzettől.

Most azonban egyelőre az első háztömb után, egy kis térre érve induljunk el jobbra! A mai főutcával párhuzamos régí úton (Knezova Kacica) vagyunk, amelyen nyugodtan sétálhatunk, mert autók nem közlekedhetnek rajta; igaz, nem is férnének el. Kb. 50 méter után balra lépcsősor vezet a Szentlélek-templomhoz, amely a 16. sz.-ban épült. Egyszerű homlokzatának legszebb része a bejárat. A közvetlenül mellete álló óratorony nem a templom harangtornya, hiszen annak harangállványa van. A két épület falának találkozásánál művészi faragású, nagy kőcímer látható. A templomot már régóta nem használják egyházi célokra, mostanában időszaki képzőművészeti kiállításokat rendeznek benne. Reneszánsz faoltárát és előtte a bábos korlátot még láthatjuk, de ifj. Jacopo da Palma A Szentlélek leszállása c. képét már elvitték innen.

Az óratorony mellet lépcsős utca vezet az óváros felső részébe és a Mirabella-erődhöz. Egyenlőre azonban sétáljunk tovább az egykori főutca régi házai között!

Először a kis Rókus-kápolna mellet haladunk el. Az 5-ös számú épületben működik a Városi Múzeum, ahol régészeti és néprajzi anyag tekinthető meg, majd üzletek következnek. Ezután éttermek napernyős asztalai mellet érünk a város legszebb terére, a Szt. Mihály térre, amely itt álló Szt. Mihály-székesegyházról kapta a nevét. Nem tudjuk, mikor épült eredetileg; először 1282-ben említi írás. A 16. sz.-ban török támadások következtében erősen megrongálódott. 1604-18 között újjáépítették, elkészült a fő- és egy mellékoltár is, de csak 1629-ben szentelték fel, amikor már a kapuzat és a 3 további mellékoltár is megépült.

A városnak ez a legértékesebb épülete, amelyen öszhangban vannak egymással a gótikus, a reneszánsz és a barokk stílusjegyek. Főhomlokzatán a bejárat a legszebb rész: két-két oszlop szegélyezi, a kapuívet egy konzolra faragott fej és gondosan kidolgozott mintázat díszíti. A megtört háromszög alakú timpanon közepén, kis oszlopon, kagylós fülkében Mihály arkangyal áll, jobbjában kivont karddal, baljában méreggel. Fölötte díszes címer, afölött rózsaablak látható. A templom belsejét többször átépítették. Ott a legszebb látnivaló az aranyozástól csillogó barokk főoltár, ami előtt faragott kanonokszékek állnak.

A sziklán álló harangtorony 1724-ben készült el. A torony szintjeit különböző formájú ablakok díszítik, és viszonylag alacsony sisak fedi. Mögötte hatalmas sziklák meredeznek. A tér felső részéről induló kis utca az óratoronyhoz vezet vissza. Ne menjünk odáig, de induljunk el rajta! Hamarosan megpillantjuk a függőleges sziklákon álló Mirabella-erőd falait és magas tornyát, amelyen az egyes emeleteket csak egy-egy apró ablak jelzi. Gyönyörű panorámával szolgál a lépcsőket megmászó vállalkozó kedvű érdeklődőknek.

A székesegyházhoz visszatérve sétáljunk végig a Kacica utcán: az Adriai főútra érünk, amely itt két kanyart tesz. Itteni szakaszának a neve "U luci", vagyis "A kikötőben", ami megfelel a valóságnak. Jobbra induljunk, azután menjünk át az úton, ki a tengerbe nyúló kis félszigetre, ahol a városi strand található. A parkból jól látszik a balra fekvő Mirabella-erőd, a város fölötti, 331 m magas hegyen a Starigrad-erőd, jobbra egy lejtőn elhelyezkedő új városrész és körben a meredek hegyoldalak.

A kis félszigeten a szabadtéri mozi és szórakoztató létesítmények (kugli-, kis kosárlabda- és futballpálya) gondoskodnak a szórakoztatásról. Térjünk vissza a főutcára! Ez a szakasza igazi, forgalmas városi utca, mindkét oldalán üzletekkel. Nevét (Forsal) a város védőfalának DNy-i tornyáról kapta. Balra indulva elhaladunk a polgármesteri hivatal mellet, amelyben a városi bíróság is működik. A túloldalon, a 9-es számú ház falán érdekes domborművet és címert látunk. Ahogy sétálunk, érdemes benézegetni az óvárosba vezető, jobbra nyíló rövid sikátorokba. Mielőtt a folyóhoz érünk, elhaladunk a piac mellet.

Omison üdülve sokféle lehetőség között választhatunk: szinte mindenütt lehet fürdeni, számos sportpálya és étterem van a városban, az alpinisták a Cetina kanyonjában közel 30 helyen mászhatják meg a függőleges sziklafalakat. A város kelet felé, mint láthattuk, rohamosan terjeszkedik. Ezt azon is lemérhetjük, hogy a hídtól közel 4 km-t kell megtennünk a város végét jelző tábláig.

Történelem

Omist az illírek alapították. Őket a rómaiak követték; városuk neve Oneum volt. A 9-10. sz.-ban a neretvánok szerezték meg, akik félelmetes hírű tengeri kalózok voltak.

Föltehetőleg már ők is megerősítették a települést. A 12-13. sz.-ban a neretvánok élén álló Kacic grófok birtokolták a várost, akik szintén nem vetették meg a zsákmányszerzésnek ezt a módját.

1167-ben ugyan kénytelenek voltak elismerni Velence fennhatóságát, de a helyzet semmit sem változott. Miután többször végigrabolták a partvidéket, sőt néhány szigetet is, 1221-ben Velence, Trogir, Sibenik és Klis összefogott, de a kalózfészket csak 1279-ben sikerült kifüstölniük. A14. sz. elején a bribiri származású Subic grófoké lett a város, majd mintegy száz évig a bosnyák Vukcic családé. Velence erőteljes lépéseket tett ellenük a város megszerzésére, de csak 1444-ben tudta elfoglalni; ezután jól megerősítették a várost.

Ennek köszönhető, hogy a törökök ugyan meg tudták szállni a hátországot, de magát a várost soha nem tudták bevenni. 1797-től a város története megegyezik Dalmáciáéval.